Kasza üllő

Leírás

A kaszaüllő mint eszköz nem egy konkrét időponthoz köthető, hanem évszázadok óta használt, a honfoglalás előtti időkből származó, belső fejlődésű magyar szerszám. A konkrét, fennmaradt kovácsoltvas üllők (például Erdélyben) gyakran a 19–20. századfordulóról, például az 1910-es évekből származnak, amelyeket a falusi kovácsok készítettek.

A kasza karbantartási művelete, melyet a gyakori kaszafenéssel ellentétben naponta általában egyszer – munkakezdés előtt vagy déli pihenőkor – végeznek. A kaszakalapálás eszközei: 1. az üllő. Henger alakú fatőkébe bevert, acélozott vas, teteje négyszögletes és félgömbölyű. 2. a kalapács: falusi kovács munkája, egy- vagy kétélű hasáb alakúra alakított vasdarab. Nyele keményfából készült. – Az üllőt földbe verik, és a ráfektetett kaszapenge élét a kalapáccsal aprólékos gonddal végigverik. A kaszakalapálás értése hozzá tartozik a kaszálás tudásához. A kasza minőség, forma és hibásodás szerint más kalapálási technikát igényel. A kaszakalapálás munkáját vidékenként más testhelyzetben végzik. A magyar nyelvterület középső részén általában földön ülve kalapálják a kaszát. Az üllőt a földbe verik, a kasza nyelét fűcsomóra, kévére vagy a térdükre fektetik. Erdélyben fekvéshez közel álló testhelyzetben végzik a kaszakalapálást. Ny-Mo. némely pontján az üllőt a kalapálószékbe erősítik. Ugyancsak Ny-Mo.-ról ismert a kalapálólétra is, amelyre a kasza nyelét támasztották. – Irod. Kiss Lajos: A kasza a hódmezővásárhelyi ember kezén (Népr. Ért., 1926); Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941).